1986-ban részt vettél a nemzetközi DigitArt számítógépes-grafika kiállításon, ahol II. díjat nyertél. Kiírója az Impulzus című lap és az MTA Számítógéptudományi és Automatizálási Kutatóintézete volt. Mennyire segítette ez a pályázat a hazai számítógépes művészet indulását?
Elég egyértelmű volt, hogy ez egy jószándékú, de a hatalom reformelképzeléseibe jól illő gondolat. Akkor már lehetett tudni, hogy a számítógép létezik, és valahogy a jövő errefelé vezet, és végre ideológiamentesen lehetett valami korszerűt propagálni. Böröcz András ismerte Szentgyörgyi Tibort, aki akkor az Új Impulzus – már a cím is jól jellemzi a korszellemet – folyóirat szerkesztője volt, és szerintem ők találták ki, hogy a hivatalos számítógép-népszerűsítési stratégiába egy Szépművészeti Múzeumbeli számítógépes grafikai kiállítás is beleférjen. Csak persze senkinek sem volt számítógépe, és ezért akikről lehetett sejteni, hogy mindenben benne vannak, azokat meghívták az egyébként teljesen zárt és félkatonai SZTAKI-ba. Itt berendeztek egy szobát, ahol nemcsak a mai, de tegnapi szempontból is nevetséges alap PC-k álltak a rendelkezésünkre.
Sugár János: Senkise bánt, Belgrádi dolog, Nagyon beteg, Ördögi film, 1986
színes print, 35 x 45 cm, SZTAKI PCPaint program, in: Új képkorszak határán, Számalk, 1989
Menetrendszerűen be kellett jelentkezni és lehetett menni dolgozni. Printerről akkor még szó sem volt. Beszereztek egy speciális fényképezőrendszert, ami a képernyőképről három expozícióval készített egy színes negatívot, és aztán az abból nagyított képeket állították ki. Ezeket a munkáimat floppy-n is megkaptam. Pár évvel később próbáltam megnyitni, de már semmivel sem voltak kompatibilisek. Valójában egy ingyenes gyerekrajzprogrammal dolgozhattunk (PCPaint).
A számítógépes grafika és a képmanipuláció mennyire érdekelte a művészeket?
Sokan lazán, vagyis a valós értékén fogták fel a helyzetet, kipróbálták, csináltak valamit és elmentek. Én napokon át ott ültem, mert érdekelt maga a számítógép. Talán azért is, mert akkoriban sokat dolgoztam klasszikus grafikai eljárásokkal – szita, rézkarc, dombornyomás – és érdekelt, hogy mi újat tud ehhez egy számítógép hozzáadni. Szorgalmasan eljártam, olyan volt, mint egy tanfolyam. A legfontosabb élmény számomra az volt, hogy megerősített abban a korábbi tapasztalatban, hogy nem érdemes félteni egy rajzot, egy rajz olyan fázisát, ahol elbizonytalanodik az ember abban, hogy érdemes-e tovább menni, vagy esetleg elrontanám, ha továbbrajzolom (lásd: túlrajzolt rajz). Ezzel az eszközzel egy rajz bármelyik fázisát el lehetett menteni, és utólag összehasonlítani a végeredménnyel. Ez a gyakorlat egyértelműen igazolta számomra, hogy a továbblépés mindig jobb lett, és mivel van az undo (visszalépés) funkció: bármit meg lehet tenni, semmit sem kell félteni. Ezt kiélvezve relatív sok narratív jellegű rajzot készítettem a korábbi vázlataimból. Ebből a sorozatból látható öt kép jelenleg a Lépésváltás - Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállításán a Magyar Nemzeti Galériában.
Sugár János: Autós köszönés, 1986
színes print, 35 x 45 cm, SZTAKI PCPaint program, in: Új képkorszak határán, Számalk, 1989
A pályázat célja csupán az ismerkedés volt az új eszközzel?
Úgy tűnt, hogy van egyfajta lendület, másrészt ki lehetett próbálni, és a végeredményből a Szépművészeti Múzeumban lett egy kiállítás, ami akkor nagyon hivatalos dolog volt. Például írt róla P. Szűcs Julianna. Az egész nagyon formális volt, akadémikusok és minisztériumi emberek nyüzsögtek. A kiállító művészeknek másodhegedűs szerep jutott, viszont megismerhettem a területen pár éve már dolgozó alkotókat. Összebarátkoztam Waliczky Tamással, aki rögtön meg is hívott a Caesar Studio-ba munkatársnak. Tamás 1987-ig dolgozott ott számítógépes játékok grafikai tervezőjeként. Főleg ATARI-ra írtak át Commodore 64-es játékokat. Nekem az volt a feladatom hogy ATARI-n új háttereket készítsek egy létező C64-es karatejátékhoz. Tádzs Mahal, Budapest, Afrika, Vörös tér – ezekre biztosan emlékszem. Így ismertem meg a Kiss Lacit is.
Kiss László a Caesar Studio-ban, háttérben Waliczky Tamás Golden Nica-díja, 1990 Fotó: Sugár János
Mennyiben voltak mások a későbbi számítógépes grafikáid?
A második számítógépes sorozatomat már a barátság és az ismeretségek révén a Caesar Studio-ban készítettem el egy-két nap alatt. Ezek hasonlítottak a korábbiakhoz, narratív rajzok voltak a hagyományos grafikáimhoz készült vázlatokból – itt már igazából kissé untatott a dolog. Az analóg technikákat jobban lehetett provokálni.
Valószínű ezek a rajzok voltak kiállítva 1989 júliusában a Komputergrafika című kiállításon a Józsefvárosi Kiállítóteremben, ahol Kiss László és Révész L. László is szerepelt. A franciaországi kiállításra szánt munkákat három évvel később készítettem, de ezeknek szinte alig van közük a számítógépes grafikához.
A teljes beszélgetés az ArtMagazin Hálózat című rovatában jelent meg.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap tárfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” kiemelt projekt keretei között valósult meg.
